Most, egyre idősödő korban elmerengve, mindig nagy hatással van rám, ha olyan nyomorult sorsban élőket ismerhetek meg, akik a mélyből elindulva, a hit útján járva találták meg lelki békességüket. Valahol a saját sorsom, életem meghatározó emlékeit idézi fel. A második világháború éveiben gazdálkodással foglalkozó szüleim negyedik gyermekeként láttam meg a napvilágot, utánam még később három testvérem született. A szüleimmel együtt kilenctagú család Hajdúszoboszló városától hat kilométerre levő tanyán élte át a második világháború borzalmas éveit, petróleum¬lámpával világítva, fúrott kútból vödörrel húzott vizet fogyasztva, és azzal teknőbe, kézzel mosva a kilenc fő ruháját. Agyagból vert, kóróval fűtött kemencében, kézzel dagasztott kenyeret sütve, úgy hogy a búzaliszthez kukoricalisztet és főtt krumplit kevert anyukám, ami pótolta a lisztet is, de megőrizte a kenyér puhaságát egészhéten. Sajnos mi gyerekek mindig éhesek voltunk.
Az egy szobából, pitvarból és kamrából álló földes tanya szobájában a hét¬ gyermek, pitvarában szüleim aludtak, hogy ne ébresszenek fel bennünket a kései lefekvésükkel és a hajnalkori felkelésükkel, mivel a munkát korán kezdték és nagyon későn fejezték be (mert azt csak abba lehetett hagyni, de befejezni nem). Ilyen fáradtan is imával kezdték a napot és este hálaadással zárták be.
Mi gyerekek is így indulva, és eddigi életünkben ezt megtartva nőttünk fel. Mi, a négy nagyobb gyermek alsó tagozatos osztályainkat tanyasi iskolában végeztük, összevont osztályban, úgy hogy váltva mentünk iskolába a két pár cipőben, vagy gumicsizmában, és hazavittük az otthonmaradt két testvérünknek a feladott leckét megtanulni. Mindnyájan jó tanulók voltunk, vágyva arra, hogy nagyobb korunkban felsőbb iskolába mehessünk. Például én nyári szünidőben a következő tanév tantervét másoltam a tanító bácsinak, akinek a felesége örökbe akart fogadni, mert nem volt kislányuk, de szüleim nem adtak oda, mindnyájunkat nagyon szerettek. Egyszer, talán már amikor a negyediket fejeztem be, egyhetes jutalomüdülést kaptam a Balatonra. Nagyon készültem rá, szüleim örültek, de szemükből a szomorúság látszott, hogy otthagyom őket egy hétre. Indulás előtti napon elvittek a szoboszlói fürdőbe, hogy alaposan megmosakodjam, mossam meg a szép, hosszú hajamat. Anyukám beszélgetésbe elegyedett egy asszonnyal a fürdőmedencében és eldicsekedett neki, hogy az ő kislánya olyan jó tanuló, hogy holnap indul a Balatonra egyhetes jutalomüdülésre, de nagyon félti, hogy valami baja történik. Kiderült, hogy akivel anyukám beszélt a medencében, pedagógus volt, és azt mondta anyukámnak: „Tetszik tudni, úgy engedje el a kislányát, ahogyan a szívéhez van nőve". Hazamentünk és másnap nem mentem a Balatonra, anyukám azt mondta, neki minden gyermeke egyformán a szívéhez van nőve.
Vidám, mozgékony gyermek voltam és nem voltam a jóság mintaképe. Igaz, mindnyájan derűs hangulatúak voltunk, ezt valahol apukámtól örököltük, aki ugyan nagyon sokat dolgozott, de mindig valamilyen dalt, néha zsoltárt is dudorászott. Örült a keze munkájának, és megbecsülte azt. Soha egyikünket sem bántott, mégis jobban tartottunk tőle, jobban szót fogadtunk neki, mint anyukámnak, akinek gyorsabb volt a keze, és sokat térdepeltetett kukoricaszemen. Az úgy volt, hogy egy téli, fagyos reggelen apukám és anyukám bementek lovas szekérrel a városba, terményt eladni és bevásárolni. A két nagyobb testvérem ment aznap iskolába, ők jobban bírták vinni a csutkaiziket, amivel fűtötték a tantermet. Én és a két évvel idősebb nővérem maradtunk otthon, még a rossz cipőt is elzárták előlünk anyukáék és bezárták az ajtót, nehogy kiszökjek korcsolyázni, mert azt nagyon szerettem. Igen ám, de szépen sütött a nap, csillogott a jégcsap az eresz alatt, és a szabad kút mellett befagyott a víz. Csábított, hogy hogyan korcsolyázhatnék, de nem találtam meg még a rossz cipőt sem. Kimásztam az ablakon és mezítláb szaladtam a kút melletti jégre korcsolyázni. Futás közben, ahogy a fagyos földről a befagyott vízre értem, kicsúszott alólam a lábam és hanyatt estem, fejem a fagyos földbe vertem. Onnan szedett fel a legközelebbi szomszéd, akihez a nővérem szaladt át, és vittek a városba orvoshoz, szalmás szekéren. Bevárta az orvos a fejemen nőtt búbon levő fejbőrrepedést és a következő héten én is mehettem iskolába, útközben minden fagyos gödörben kanyarogva.
Később, amikor már mi négyen felsőbb iskolába jártunk, született három kisebb testvérünk. Anyukám szülei elhunytak és az örökölt ház felében mi, másik felében nagybátyámék laktak, összesen tizenketten laktunk együtt. Ettől kezdve anyukám a gyerekekkel a városban lakott, Hajdúszoboszlón, apukám a tanyán úgy, hogy nekünk nagyobbaknak az iskola mellett segíteni kellett a kisebbek nevelésében, amikor eljött a nyári szünidő, júniustól szeptemberig a tanyán apukámnak segítettünk a mezőgazdasági munkában. Sokszor még októberben a tengeritöréshez, cukorrépaszedéshez is kaptak a felsőosztá¬lyos gyerekek az iskolából úgynevezett szabadságot, hogy a szülőknek segíthessenek.
Nagyon nehéz volt a tanyasi élet. Nem csak sokat dolgoztunk, fáztunk, de az ennivaló is egyoldalú volt, ami a földön megtermett. Én ezt is szerettem. Nyáron, ahogy világosodott, nem néztem az órát, felkeltem, egy darab kenyeret (sokszor magába) a kezembe vettem és bejártam a tanya körül felkerített egyholdnyi veteményeskertet. A vetemények levelén levő harmatcseppje csillogott a felkelőnap fényében és amelyik zöldségféle legjobban tetszett (borsó, bab, uborka, paprika, paradicsom, dinnye, stb.) azt ettem a kenyérhez, és gyönyörködve néztem, hogy mennyit nőttek éjjel a növények. Mire visszaértem a tanyához jóllaktam, a nap már fentebb volt, és kezdtünk dolgozni.
A tanyasi évektől (4o-es évek) jobbat vártam, vártunk a "felszabadulás" után, de sokkal rosszabbak voltak az 5o-es évek. Apukám ötvenes éveiben járt, a sok munkától és kifázástól kezdett betegeskedni. A 31-ben született bátyámat behívták katonának, amikor az akkori hatalom mindenkiről mindent tudott, és kiderítették, hogy "kulák" származású, mivel szüleinek 12 hektár földje és tanyája volt, az mindegy volt, hogy kilenc főnek kellett abból megélni. Olyan szenvedéseken ment keresztül bátyám emiatt, hogy amikor az akkori kormányfőket leváltották, utána merte elmondani, hogy sokszor a szenvedések miatt az öngyilkossággal is foglalkozott, csak attól félt, hogy szüleink szíve megszakad miatta, és mi lesz a többi testvérével. Ezek mellett jött a"beszolgáltatás" időszaka, amikor apukám a betegen megtermelt termény nagy részét a beszolgáltatásba szállította, a kilenctagú családtól, a padlást is lesöpörték. Ha a Hatóság engedélyezett egy sertést levágni, még a levágott sertés zsírjához venni kellett, hogy a beszolgáltatásnak eleget tudjanak tenni szüleim, s ott maradt a kilenctagú család zsír nélkül. Azt hittük ettől már rosszabb nem lehet. Ekkor jött az "agitálás", a termőföl¬dek szövetkezetekbe tömörítése. Apukám lábában az érszűkület egyre jobban elterjedt, de magángazdálkodó volt, táppénzre nem volt jogosult, saját pénzén kellett gyógyíttatni magát. A bátyám megnősült, két idősebb nővérem férjhez ment, önálló családot alakítottak. Én maradtam otthon a legnagyobb és a három általános iskolás testvérem, amikor 1959. decemberében már mindnyájan a városban laktunk. Az agitálók egymásnak adták a kapu kilincsét, apukám a tyúkólban kialakított lyukba bújva töltötte még karácsony szentestéjét is, mert a városban már ekkorra csak néhányan nem léptek be a termelőszövetke¬zetbe. Jöttek a megszigorítások. Központilag elő volt írva, hogy 1960. január 1.-re be kell fejezni a termelőszövetkezetek kialakítását, a magángazdaság megszüntetését. Így nem volt mit tenni, 1959. december 30-án írta alá apukám és anyukám a BELÉPÉSI NYILATKOZATOT, ami annyit jelentett, hogy földet, tanyát, minden számos állatot elvett a TSZ. Semmink nem maradt, csak a beteg apukánk, a magát agyondolgozott anyukánk a négy gyermekkel, ebből még három iskolás volt.
A nagybátyámékkal laktunk egy kétszoba-konyha-kamrából álló lakásban, de olyan szeretet, békesség volt közöttünk, hogy azóta sem éltem olyan jó közösségben. Mindkét család egyforma szegény volt, mindent megosztottunk egymással, de ha valamelyik gyermek rosszalkodott, minden gyermek egyformán meg volt büntetve, nem keresték a felelőst.
Apukám lovas szekérrel fuvarozó volt a termelőszövetkezetben, én és anyukám kisegítő családtagként dolgoztunk a kertészetben az apukám munkaegységére, ami annyit jelentett, hogy ugyan apukámnak a mi munkánk után is jóváírták a munkaegységet, de nekünk nem számított be az az idő szolgálati időnek a nyugdíj megállapításakor.
A jóváírt munkaegységre évközben fizetett előlegből éltünk, de rossz gazdasági év zárásakor néha még abból is vissza kellett fizetni, vagy a következő évi előlegből vonták le. Munkába a várostól hat kilométerre jártunk lovas szekéren, vagy nyitott pótkocsis traktoron, így aki még addig nem volt beteg az is kifázott, beteg lett.
Apukámat 1963-ban leszázalékolták, 270 Ft járadékot kapott, ami a kezelő orvosának sem volt elég, így a család összefogására volt szükség, hogy a megélhetésüket biztosítsuk. Ekkorra már én a munka mellett a középiskolát, később főiskolát végeztem, kisebb testvéreim is önállókeresettel rendel¬keztek, anyukám a házkörüli munkát végezte az apukám ápolása mellett.
Ilyen sorból indult el hét gyerek, de olyan összekovácsoló erő volt a szülőktől kapott hit és szeretet, hogy mindnyájan becsületesen dolgozó, tisztességes családban élünk. Bár néha súlyos terheket cipelünk (szülők, testvérek elvesztése, súlyos betegségek), de a nehéz körülmények mellett is mindenki a párjával él, akit Isten rendelt mellé. Nálunk nem volt vallás a családban, és két, három gyermeket mindenki felnevelt becsületesen.
Engem a sors keze különösen is irányított, irányit ma is, csak észre kell venni a kis jeleket. Munkámmal mindig az emberek sorsát irányítottam, segítettem, és egy hitben élő párral ajándékozott meg Isten negyven évig. Mellette otthonra találtam az egyházi szolgálatokban. Amikor egyedül maradtam, beteg lettem egy évig. Betegágyamban kezembe került a Református Tiszántúl újsága, amiből olvastam, hogy biblia iskola nyílik Debrecenben. A szintén egyedül maradt és hitben élő barátnőmmel 2005-től 2007-ig elvégeztük ezt az iskolát. Ez idő alatt testi-lelki betegségemből megerősödtem. Így készített fel Isten a következő teher elviselésére. A 44 éves fiam lebénult és megnémult. Ekkor újra egy évig beteg voltam, a béna és néma gyermekemmel összezárva, amikor arra gondoltam, hogy egy rendezett otthonba beadom a beteg gyermekem. Isten itt is közbeszólt, a hitben élő, áldott jó kislányom által, aki azt mondta: „Anyu, amíg én a kezem fel tudom emelni, addig az én testvéremet nem adjuk otthonba." Felmondta a könyvelői állását és a testvére ápolója lett. Így Ő és családja, munkájuk mellett összefogva, közösen megosztva hordjuk a korábban tehernek tartott sorsot örömre fordítva.
Ez év októberében egy imaórán Balogh Barnabás tiszteletes úrtól hallottam a Dorcas Segélyszervezet munkájáról. Nagy hatással volt rám. Visszaemlékeztem gyermekkori életemre. Arra gondoltam, hogy ha olyan sorsból ahonnan elindultam, ilyen sorsra vezetett Isten, amikor én is tudok valamit tenni a mostani nyomorúságban élőkért. Felvállalom gyülekezetünkben a KÉK VÖDÖR élelmiszergyűjtő akciót szervezését. Istennek legyen hála, hogy nyitott szívekre talált a szegény sorsban élők részére történt gyűjtési akció. Ezáltal tudtunk segíteni a kárpátaljai és a helyi rászorultakon. Így karácsony szent ünnepéig eljuttatjuk sok családhoz azt az ajándékot, amire legnagyobb szükségük van, és aminek reméljük örülni fognak.
Örömmel végzem a szolgálatom, mert érzem és tudom, hogy Isten azért vezetett végig ezen a göröngyös utón, hogy választott eszköze legyek.
Hajdúszoboszló, 2010. december 7.